“Van valami titkos erő, ami egybe tud kapcsolni két lelket, értesíti őket arról, amit egymásért éreznek, és össze is hozza őket, minden távolság ellenére.”

                                                                                                                               (Gustave Flaubert)

… a dolgok csak bizonyos szempontból változnak. Léteznek történések, történetek, sorsok, melyek állandóak. Csak a szereplők öltenek új alakot egy-egy emberi testben.

Igenis léteznek “előre megírt” igazi, Igaz, csodaszép dolgok. Azoknak márpedig úgy kell történniük, ahogyan azok eredeztetve vannak; és amíg ez nem következik be, újabb és újabb emberi történeteken keresztül életre kelnek, míg be nem váltják a hozzájuk fűzött reményeket …

Aztán léteznek olyan dolgok is, amelyekről azt hisszük, hogy változnak, hogy változhatnak, hogy most máshogy lesznek, hogy velünk nem történhet meg, hogy elkerül minket az, amelynek létezéséről tudunk, de nem szeretnénk átélni és ezért hajlamosak vagyunk nem létezőként tekinteni rájuk ….

Van egy rossz hírem; vannak dolgok, amelyek ilyen szempontból nézve nem változnak, és mindenki élete során legalább egyszer találkozik ezekkel, némelyekkel többször is. Egyet tehetünk csak, hogy felkészülünk rájuk, ahogy mindenre, amelyre csak lehetséges. Talán akkor nem fáj annyira és csak egy kis keserédes mélabú marad utána …

Roots

…. Előbb születik meg a vágy. Ott titkon, legbelül. Még akkor, amikor nem is sejtjük, még fel sem foghatjuk. Gyökeret ver bennünk, életre kel és szépen-lassan, napról-napra felszínre tör.
Elkezdünk vágyakozni. Testet sem ölt először, csak jó érzés jár át, amikor látunk egy-egy életképet. Mosolygunk nemcsak kívül, a lelkünk mélyén, a szívünkkel is; amikor meglátunk egy a világot ártatlanul, őszinte kíváncsisággal szemlélő, magatehetetlen, gondoskodásra és szeretetre vágyó kis csöppséget …

Kötődés

Gyökerek ……, melyek ezer szállal ölelnek körül, eltéphetetlenül …. Így
gondoljuk, ezt hisszük, míg valami meg nem változik. Már nem akarjuk ezt a
köteléket, mely idővel teherré válik, gúzsba köt és megfojt. Le akarjuk vetni,
elszakítani, eltépni. Menthetetlenül és végleg. Azt hisszük, könnyű lesz, hamar
elszabadulunk és fellélegezhetünk végre, de nem így van. Az még sokáig várat magára, mert egy-egy inda, mely a gyökérből nőtt, túlságosan is fogva tart, már-már húsba vágóan láncol magához. Idővel lehullik, de a nyoma ott marad rajtunk, tovább, mint szeretnénk. Sem nem csak a testünkön, de a lelkünkben is ….

… a sebek gyógyulnak, a nyomok halványodnak és új és új kötődések alakulnak ki, szövődnek a szeretet erejével, a törődés jóságával. Ezek olyan kötelékek, melyek úgy fonnak át minket, hogy általuk biztonságban érezhetjük magunkat. Szeretetben és melegségben, megértésben. Egy olyan érzésben, melyre mindig vágytunk, melyre születtünk és melynek létezéséről már-már “elfeledkeztünk”, talán le is mondtunk ….., de mégis él és mégis létezik és körülölel minket, indái óvnak, táplálnak és nap mint nap reménnyel töltenek el, felvérteznek, lélegeznek és lélegeztetnek ….

Aki igazán mellettünk áll

…. az meghallgat minket. Törődik velünk. Viszont is igaz; Akit szeretünk, azzal törődünk, segítjük, szépítgetjük, építgetjük. Tesszük ezt egyfolytában, minden nap, minden egyes tettel és gondolattal, egészen addig míg méltóvá nem válik önmagához.

Senki sem készen érkezik. Hordozunk magunkban sok mindent. Egy nagy részük talán soha sem valósul meg, de az alapok, a lehetőségek ott vannak. A szerelmet sem itt kapjuk, azt is hozzuk magunkkal. A vágyat. A vágyakozást az iránt, akivel testben-lélekben egyek lehetünk. Ha megtaláljuk Őt, onnantól kezdve teljesen egyértelmű, hogy egymásnak lettünk teremtve, hogy egymásért élünk és teszünk minden egyes nap. Egy másért. Azért, akivé válni képesek vagyunk, mert csak a másik által vagyunk képesek elérni azt az ideális állapotot, amely leginkább jellemző ránk.

Ehhez az is hozzátartozik, hogy azt is megmondhatjuk neki, ha nem jól csinál valamit, ha elhagyja magát. Azt is, hogy önmagához képest méltatlanul él. Biztosak lehetünk benne, hogy ez nem tetszik neki. Kiborul, kikel magából, olykor dühbe gurul, de meghallgat. Hiszen fontosnak tartja azt, amit mondunk neki, mert mi látjuk őt a legjobban. Ismerjünk minden egyes rezdülését, kimondott és ki nem mondott gondolatát.

Törődni, gondoskodni, nevelni csak szeretettel lehet, és csak is azzal érdemes …

Álmok, világok

…. van, hogy az ember úgy ébred, hogy tudja; egy másik egy más világban járt. Teljesen nem tudja felidézni, hogy merre is és ha ébren kellene elindulnia, persze nem tudná, hogy merre is …, de azt tudja, hogy létezik sok-sok más világ.

Hogy álmunkban ott járunk, ahol csak szeretnénk. Ahova éppen az elménk elrepít, és hogy ezt azzal tudjuk tenni, Aki mellettünk van, Aki igazán a társunk.

Nem kell más, mint összefonódva elaludni. Az utazás indul. Sosem látott tájakra, helyszínekre és régen volt, vagy még meg sem történt idősíkokba …. Ez egy csoda …

Van, hogy jól ébredünk az utazásból és van, hogy rossz érzéssel. Ennek nem tudjuk az okát, mert nem emlékszünk álmunk minden részletére. Talán nem is baj. A rossz érzés néha megmarad.

Oldja talán az itteni világ, a benne rejlő szépségek, történések, érzelmek és a Társ, aki gyógyír mindenre …

Az elkövetkező napok

… Ana még a mai napig is emlékezik arra a pillanatra, amikor eszébe jutott, hogy hétvégi hosszúra nyúlt beszélgetés óta Ib nem ment ki a fejéből. Villámcsapásként érte a felismerés, mert hiszem mi is történt alapjában véve? Két ember, akik akkor még úgy gondolták, hogy nem ismerik egymást, találkozott, leültek és beszélgettek órákon át.

Hogy mire fel a villámcsapás érzet? Végre valakivel tudott úgy beszélgetni, hogy nem kellett keresni a témákat; hogy maguktól jöttek elő azok a gondolatok, amelyek mindkettejüket foglalkoztatták és úgy, hogy mindketten közel azonos véleményen voltak. A témák ott kavarogtak Ana fejében egész hétvégén. Még végig sem tudta az összeset gondolni, amikor már azt érezte, hogy szeretne még beszélgetni vele, mert lenne miről, mert mindig van miről. Ib nem volt elérhető közelségben, Ana sem tudott kapcsolatba lépni vele; maradt hát a várakozás és a remény,  hogy hamarosan tudnak beszélgetni ismét.

Megérkezés

… van úgy, hogy az ember egész életében azt érzi, hogy létezik az az ember, akiért Ő létrejött; hogy ott él a tudatalattijában, a szívében, a lelkében, felismeretlenül, kimondatlanul, de mégis biztosan.

Aztán alakulhat úgy, hogy már-már elfeledi ezt az érzést, mert csak az érzés marad, de nem találkozik azzal az emberrel, Aki miatt ez az érzés életre kelt benne.

…, és egy nap gyökeresen megváltozik az élete, de ezt majd csak később ismeri fel. Ott áll vele szemben, egymásra néznek, valahonnan egészen mélyről ismerős érzés járja át mindkettőt. Az a fajta érzés, amit olyankor érzünk, amikor rég nem látott, szeretett ismerőssel hoz össze a sors. Hosszan tartó beszélgetésbe kezdenek, és egyenlőre még nem tudják, de együtt van két ember, akik egymásnak lettek teremtve, és akik egy másik életben, egy másik dimenzióban, de már léteztek együtt …